A kiállítás a nőiség sokrétűségét tárja elénk, nem a hagyományos egyenjogúsági narratívában, hanem a női létezés egyedi, társadalmilag háttérbe szorított aspektusaiban keresve a fókuszt. A művek gyakran erőteljes, provokatív gesztusokkal jelenítik meg a belső világ, a szorongás és a félelem rétegeit, de ugyanakkor felbukkan az irónia, az optimizmus és a harmonikus vizuális nyelv is. A kiállítás egésze a női alkotói tapasztalat sokszínűségét, belső küzdelmeit és a lét különböző perspektíváit tárja a látogató elé.

A Kortárs Női Reflexiók Fóruma bizonyosan már névválasztásakor (2017) is nagyon határozottan tisztában volt azzal az irányvonallal, amelyen ki akarja fejteni aktivitását, jóllehet ennek tiszta artikulációjára az MTA könyvtárában, 2019-ben megrendezett konferenciáján került sor. (https://www.youtube.com/watch?v=8IyxRAqMiVo&t=2s) Innen egyértelművé vált, hogy a nőiség problematikájával nem a nőmozgalmak egyenjogúsági koncepciója szerint kíván foglalkozni, nem a férfi funkciókban is teljesíteni képes nőt helyezi a fókuszba, hanem a sajátságosan női funkciókra koncentrál, azokra, amelyek az emberi létezés szempontjából nélkülözhetetlenek, a férfiak által nem kiválthatók, ugyanakkor a társadalmi reprezentációban szinte a feledésig háttérbe szorultak. A KNRF interpretációja szerint a létezési gyakorlatban a feminin harmónia igény az, amit társadalmi léptékben felülír a maszkulin ráció, és ami az élet számtalan pontján fenntarthatalansági következményekhez vezet, a természeti környezet felélésétől a határtalan bővülési koncepciójú gazdaságig.
Ennek a 2019-es konferenciának aktualitást az ad, hogy csaknem ugyanezzel a címmel (L’ Eternel Feminin), idén május 29-től június 2-ig, képzőművészeti kiállítást szervezett a KNRF a Zikkurat Galériában, ami így, hat évvel később akár elszámolásnak is tekinthető az eltelt idővel, vagy egyszerűen művészeti reprezentációja annak, ami annak idején tudományos tanulmányokban került kifejtésre. – Nos, bár a mintegy 40 kiállító művész (köztük néhány férfi) 70 alkotása nem enged következtetni arra, mintha a képzőművészeti szcénán belül a női reprezentáció háttérbe lenne szorítva, a festményeken, a szobrokon nem az Örök Nő természetéből következő lényegi harmónia jelenik meg, hanem sokkal inkább komplexusok, szorongás, sőt félelem. S bár a művészek relatív alacsony átlagéletkora indokolhatja, kevés olyan művel lehetett találkozni, amelyik a saját léthelyzetet távolságtartással kezelve, hajlamos oldottabb elfogulatlanságra, esetleg iróniára.

E téren kiemelkedik Erős Apolka Femme Fatale I-II. szobrai, melyek téma-és anyagválasztásban, groteszk formai megoldással, ízig-vérig nőként, gátlásoknélküli öniróniával vall a nőiség vibráló sokarcúságáról.

Ardey Edina még, aki viszonylagos kívülálló szemlélőként nem önmagára befelé figyel, hanem egy néhány színnel kiegészített, csaknem monokróm képpel törekszik visszaadni a verőfényes nyár, a tikkasztó hőség, a tétlen élményre várás nagyvárosi életérzését.

Poor Dorottya meglepő szigorral tekint önmagára. Éles fény-árnyék hatással, erős kontúrokkal ábrázolja az időn is áthatolni képes női erőt. Festészete látszólag eszköztelen, azonban kifejezőereje éppen abban áll, ahogyan csaknem síkokká absztrahált felületekből mégis élő, anyagszerű és érzékeny nőalakot állít elénk.

Stohl Alíz bizonytalan formákból, lehelletfinom pontokból, foltokból szövi képét, akár egy szőnyegminta. A szemlélő az első pillantásban megjelenő harmónikus összképtől, a részletek felé fordulva fedezheti fel azt a külön világot, amire a cím utal (Kisebbrendűségi érzés üvegben). A határozott, nagyság szerinti rendbe regulázott, elnyúlt emberalkokkal a külső világot, és azon belül a befőttes üvegbe zárt belső világot. Az egész kompozíciót egy kígyó hordozza a hátán. Az üvegbe zárkózott világnak is megvan a maga kígyója, körbe tekeredve az üveg alján, mintegy hangsúlyozva a mozgástér határait. A saját emberalak a saját világon belül, a saját domb lábánál, szemben egy kereszttel, hatalmasnak mondható, azonban az üveg látni engedi, amint pontosan illeszkedik a külső világ szigorú nagysági rendjébe, és ő a legkisebb. Gondosan felépített képi egyensúly, lágy- szinte gyöngéd látványvilágba oldott súlyos önvallomás.

Zirczi Judit sajátos, álomszerű világába oldja Giacometti jól azonosítható formajegyeit. A teremtés pillanatát álmodja elénk. A mester nem szerszámokkal bíbelődik, hanem csak mintegy kezével illet egy anyaghalmazt, melyet kiemelt a körülötte lévő ugyanolyan szögletes, szúrós anyagi formákból, s ez ettől mintha életre kelne. Nem annyira szobrászatról, mint inkább alkímiáról van itt szó, arról a szellemi műveletről, amely megelőzi a fizikai aktivitást, és ami nélkül nincs konkrét alkotás.

Egervári Júlia installációja mellbevágó. Egy terepasztal homokkal feltöltve, s a homok felülete meghagyva szabálytalan redőzöttségben, rajta kicsiny magzat-figurák, szigorú centrális elrendezésben, mintegy kúsznak a középpont felé, színük a terepasztal szélénél még egészen világos – mondhatni életszerű –, a centrumhoz közelítve egyre sötétebb barna, végül majdnem fekete. A sok kicsi magazat, kelttésztából kisütve, monumentálisan halad a fekete lyuk felé. Mememento. Volt olyan női látogató, aki egy futó pillantásnál tovább nem tudta nézni.

Nem kevésbé sokkolóak Kiss Adél munkái, melyek durván naturalisztikus hangsúlyokkal helyezik elénk egy császármetszés intimitást nélkülöző, véres valóságát. – Ahogyan azok a kezek kézimunkáznak a felvágott hasfalon! Pontosan ugyanannyi poézis van ebben, mint egy hentesüzletben. Csak itt épp nem egy hízott állat testének darabjait látjuk, hanem egy nő felvágott hasát, ami még nem sokkal korábban oly édes gyönyör forrása volt. – Hát ez lett belőle. – Nem akarom! – sikítja Kiss Adél.

Fekete Boglárka részben fába metszett, részben tussal ráfestett portréja erős belső víziót helyez elénk. Különös tehetséggel formálja meg nekünk azt, amit csak ő lát. Szorongásról vall, kiszolgáltatottságról, az elfogadhatatlanságtól való félelemtől. Már-már megengedhetetlenül őszinte. De jó, hogy kifesti magából azt, ami nyomasztja, mert ha megértjük, a szemünkbe nézve válik esélye megszabadulnia démonaitól.

Szitás Bernadett festménye reprodukció által nem adható vissza. Képének két fizikai jellemzője – mégpedig a színek és a méret – oly mértékben lényegi alkotói az ábrázolatnak, ami miatt csak az eredeti látvány képes közvetíteni a festői szándékot. A grandiózus méreten belül az erős színek látszólag véletlenszerű felvillanásai különös elevenséget sugároznak, ami mindenképpen megállítja a nézőt. – Igen, van itt akt is – amint a cím állítja –, de a legkevésbé hangsúlyos helyen, a kép bal alsó sarkában, és épp csak felsejlik. A lényeget nem is abban kell keresni, hanem ebben a szín-szimfóniában. Szitás Bernadett képének pontosan annyira konkrét – vagy ha úgy tetszik, pontosan annyira absztrakt – jelentése van, mint egy zeneműnek. Egy szívünknek kedves dallamon sem kérjük számon, hogy pontosan miről szól, mégis van számunkra jelentése, méghozzá olyan jelentése, ami csak zenében kommunikálható. Szín-szimfóniája nagy erővel közvetít valamit, amit csak színekkel lehet kifejezni, és erről a valamiről biztosan látjuk, hogy nem naív, nem önfeledt, nem céltalan, de a felületen jelentős életerőt realizálva halad valami nagyon meleg és pozitív cél felé.

Talán az egyetlen, aki felhőtlen optimizmussal néz bele a világba, Nagy Rebeka. Bolhapiac című képe csupa fiatalos lendület, és csak kissé visszafogott harsányság. Szabadon csodálkozik rá a tárgyak önmagukban való szépségére, és arra a kedvességre, amivel képesek egymás társaságába integrálódva, egyszerű esztétikai mintázattá rendeződni. Nem érdeklik a részletek, világosan érthető jelzéseket alkalmaz, és mindenre rávetíti saját belső melegségét, amivel fogadja az önmagát közlő külső világot. – Ha szomorú vagy, nézegesd Nagy Rebeka képeit.

Mindenképpen meg kell említeni a kiállító férfi szobrászokat, akik szemlélődő férfi koncepciójukkal stabilvázat szolgáltattak a női csapongáshoz. Farkas Ádám Kék hajó című szobrával ennek a gyönyörű, kék erezetű brazil gránitnak, mint anyagnak a lehetőségeit boncolgatja. Van széltől dagadó vitorla fölül, és van gömbölyded hajótest alul. Mindez megfelelő absztrakcióval ahhoz, hogy az anyagra koncentrálhasson.

Polgár Botond éppen ellentétes irányba halad, mert mindent elkövet, hogy a keze közé kapott mészkövet fotorealisztikus finomsággal megfaragva, a felületeket tökéletesen kisimítva majd befestve, a csipkegallértól a hajfürtökkel bezárólag egy szinte megszólaló Geier Stefit varázsoljon elénk. Csak az arc szürke színe figyelmeztet arra, hogy itt valami megmerevedett. Egészen pontosan a korabeli konvenciók merevsége nem engedte Geier Stefit teljes tehetségében tündökölni.

Menasági Péter torzója kiérlelt, letisztult munka. Arról szól, amit a nő a férfinek jelent. A fiatal, karcsú test, a csípőben kacérság, érzéki keblek, a fej szinte elhagyható. A finoman felcsiszolt gránit semmiben nem akadályozza a fehér mészkő posztamensen álló súlyos szobrot a vágy tárgyának absztrakt szimbólumává emelkedni.

A kiállítás lezárásának szánt kerekasztal beszélgetésen, a közönséggel együtt gondolkozva, különösen a 2019-ben megtartott konferencia felvetéseinek fényében, fontos következtetések levonására nyílt lehetőség. Amint az az önmagukat megmutatni kész művésznők számában jól érzékelhető, a képzőművészeti pályán a női alkotók érvényesülése előtt nincs más, vagy több akadály, mint a férfi alkotók esetében. Mondhatni, teljes az egyenjogúság. Sőt, sok esetben a nőket akár szakmai, akár kapcsolati kompetenciákkal, lovagiasan támogatják férfi pályatársak. A nők előtt kinyílt a művészeti-alkotói világ, munkáikon mégis alig van nyoma felszabadultságnak, vagy olyan alapvető életélménynek, mely alapján elmondható lenne, hogy a helyükön vannak, önmagukkal harmóniában, pozitívan megélve a munkájukkal járó közéleti funkciókat. Feszültségekhez vezet a család és az anyaság vállalása a folyamatos művészi jelenlét igényével szemben. A másik lehetőség a családról, az anyaságról lemondás, ami nem kevesebb frusztrációhoz vezet. A kettő egyeztetése pedig nagy energiákat követel, amire nem mindenki képes. Azokban az esetekben, amikor ez a dilemma még nem kerül előtérbe, szintén ritka a felszabadultság megnyilvánulása az alkotásban. Gyakori a befelé fordulás, küzdelem a saját démonokkal, borulátás, a pozitív jövőkép hiánya. Mintha a művészet kizárólag sötét és komor dolgok ábrázolásáról szólna.

Nagy kérdés, hogy hol találhat rá a nő a természete szerinti harmónia megélésének lehetőségére, ha az önmegvalósítási pályák felszabadulása sem hozta ezt el számára?