Mára szinte mindent feltártak már a művészettörténet-írás fiatal generációi a szakmai hagyományokat őrző, azokat újító (vagy elvető és egészen új technikákkal és művészetszemlélettel gazdagító) egykori fiatal művészetről, kivéve Gyémánt László tevékenységét. Aki pedig nemcsak a művei, kiállításai és utazásai, hanem szakmai barátságai, tájékozódása, (nemzetközi) szervezőmunkája miatt is az egyik legjelentősebb alakja a magyar „kortárs művészetnek” és kialakulása történetének.
Budapest belvárosában, 2025. július 26-án, kis kiállítás keretében, a Femme Harmone Galériában, rajzai, összetett technikájú (fotóalapú) képei és festményei között köszöntjük őt.

Keserü Katalin: Gyémánt László festőművész (Budapest, 1935, 7. 26.) 90 éves

Femme Harmone Galéria, 2025. 7. 26.

Budapest belvárosában, 2025. július 26-án, kis kiállítás keretében, a Femme Harmone kisgalériában, rajzai, összetett technikájú (fotóalapú) képei és festményei között köszöntjük őt.

A meghívón egy fekete-fehér szénrajz: Jelenkori önarckép, a saját teste törékenységét meghazudtoló, egyébként körülbelül 5/9 résznyi testtel (az anatómiai szótár szerinti vertextől - a koponyacsúcstól - a medence [pelvis] aljáig), melyen enyhén megereszkedett a hús. Kissé - talán természetesen - hajlított, leeresztett jobb karjának kézfeje továbbmutat az ágyék vonalánál, miközben felemelt, illetve behajlított baljában, melynek torzult kézfeje szinte a nézőig tör előre (emlékezzünk az I. világháború agresszív, szembesítést/szembesülést kikényszerítő plakátalakjaira!), ceruzát tartva (balkezes lenne, vagy ez csupán a tükör és a tükörből rajzolás elképesztő csalása, mely az esztétikában sokat használt „tükrözés” fogalmának hamisságára is fényt akarna vetni?). A test kétoldali szimmetriája szándékosan fellazított, anatómiai szelvényezettsége eltérést mutat a felnőtt test arányaitól. Ennek oka a szembenéző fej méretében kereshető, mely – ideális esetben – csupán 1/8 része az egész alaknak, itt viszont nagyobbnak látszik, ugyancsak mintha közelítene (mintha előrehajolna) a nézőjéhez, az öregedéssel való szembesítésre/szembesülésre invitálva. (A fejméretet egyébként is meghosszabbítja a szakáll.) A kép közepénél kissé feljebb a „kereskedelmi grafikákról”, illetve az 1960–70-es évek általuk is inspirált festményeiről ismert betűtípussal írt, piros 90 olvasható. (Színe úgyszintén utal a társadalmi mozgalmak egykori plakátjaira, de persze az élet színe is, s a számjegyek szabályossága ellentmond a hanyatló élet szabálytalan szabályosságának is.) A rajz egyébként lendületes vonalakból és puha tónusokból áll.)
Látási konvencióink szerint a külső szélei felé ereszkedőnek, fáradtnak tűnő szemek élesen tekintenek a nézőre, vizsgálva a szembesülés-szembesítés közvetlen hatását. (A kép mint a szembesülés-szembesítés „eszköze”, kulturális-társadalmi fejlemény már az ún. őskortól kezdve, változó - a vallásostól a politikaiig és a közösségitől az önvizsgálatig terjedő – funkcióval és módokon.)

1. Ezzel a leírással ugyan édeskeveset mondhatunk – noha többre törekedtünk – a rajzoló felkészültségéről, eszközeiről, melyek – amint Gyémánt számtalan katalógusa és több könyve bizonyítja – ifjúkorától fel- és kitűnő, mindenki által hangsúlyozott erényei. Ő maga mindig a pesti művészeti gimnázium sokat emlegetett tanárának: Viski Balás Lászlónak mondott hálát ezért, aki 1950-től 1954-ig tanította. (Ezután dolgozott Szűcs Pál alkalmazott grafikus mellett, míg 1957-ben fel nem vették a Képzőművészeti Főiskolára.) Hamar legendássá vált festői készségei Hincz Gyula mester mellett bontakoztak ki, de Barcsay Jenő művészeti anatómiája és mindaz, ami a főiskolán zajlott az 1950–60-as évek fordulóján (a nála mindössze nyolc évvel idősebb, kiugró tehetségű Csernus Tibor tanársegédi tevékenysége Bernáth Aurél mellett, 1957-es párizsi utazása tanulságainak feldolgozása a növendékekkel együtt, akik lázasan keresték a festészet új lehetőségeit) nemcsak a festészet klasszikus értékeinek ismeretét és elsajátítását eredményezték Gyémánt esetében, de az értékvesztés nélküli megújításuk lehetőségeinek kitapogatását/felfedezését is, amelyekről az 1960-as évek új művészeti kezdeményezéseinek egy része és a velük kapcsolatban már a 60-as években megjelent, azóta szaporodó, mélyülő szakirodalom tanúskodik. Ez maga lényeges és sajátos vonása az 1960-70-es évek magyar művészetének. Gyémánt első nagy, gyűjteményes kiállítását a Műcsarnokban, 1985-ben Németh Lajos ezen összefüggő jellemzőket kiemelve nyitotta meg.

Mára szinte mindent feltártak már a művészettörténet-írás fiatal generációi a szakmai hagyományokat őrző, azokat újító (vagy elvető és egészen új technikákkal és művészetszemlélettel gazdagító) egykori fiatal művészetről, kivéve Gyémánt László tevékenységét. Aki pedig nemcsak a művei, kiállításai és utazásai, hanem szakmai barátságai, tájékozódása, (nemzetközi) szervezőmunkája miatt is[1] az egyik legjelentősebb alakja a magyar „kortárs művészetnek” és kialakulása történetének.[2]

Amint a 2017-ben készült Jelenkori önarcképe és a jobb alsó sarkában megjelenő, kalligrafikus aláírás[3] is mutatja: az egykori rajzi-festői tudás elsajátítása, továbbvitele és -adása[4] a személyes életművét meghatározó, megkülönböztető eleme művészetének. Kezdetben egybeesett főiskolai társai, barátai, Lakner László vagy Szabó Ákos és az újabb és újabb, pályakezdő generációk szándékaival (Konkoly Gyulától Fehér Lászlóig[5]). A kortárs festészet irányzatait (szürnaturalizmus, mágikus naturalizmus, pop art) megnevező kritikai megközelítések elkülönítik az egybehangzó tényt, hogy ti. festeni jó, s minél több a festői tudás, annál inkább az. Egy viszonylag új, e kiállításon talán a legújabb képen: a Rétegződések (2017–2019) címűn Gyémánt festőiségének tárházát láthatjuk: a kisebb-nagyobb színes, festői gesztusokon kívül az emlékezetben élő (rajzolt-festett) képeken (apja utolsó önarcképe, 1944, egy gyerekkori fotó Balatonboglárról az édesanyjával, a kisgyerekkorában őt nevelő nagyszülei portréi, melyeket ceruzarajzként ismerünk, jobbra Krisztina – haláláig a felesége – utolsó portréja és gimnáziumi első szerelme: Judit) és azokon túl: magában az emlékezetben is élő élet felvillanó és maradandó képein, illetve a főalak: a festő tanítványa és felesége, Ardey Edina középre helyezett portréján, melyet az élő szerelem színe és szimbóluma: egy égő színű (világosbíbor) hal egészít és emel ki. A festészet és az élet tehát szétválaszthatatlan egységben mutatkozik meg, a bennünk élő emlékezetnek is köszönhetően. Nem kompozíció a kép, hanem képekből álló és gesztusokkal összefont történetek együttese.

2. Ez a pop-artos képszerkezet (egykor Frank János a 19. századi populáris tárgyformát és – szerkezetet, a quodlibetet nevezte meg előzményeként) rejtve, de ott volt már Az idő melléktermékei vagy a Cosmopolis (1965) című festményeken, melyeket 1967-ben – egyetemi hallgatóként – magam is láttam a Mednyánszky Galériában, Gyémánt második egyéni kiállításán (rendezte Körner Éva).[6] Az előbbi kép szobájában lévő képkeretek, illetve az utóbbin a római Colosseum ívei által kínált építészeti térsor – festve: síkok sora) maga mutathatta meg a kép-a- képben megújított-megsokszorozott képszerkezetének lehetőségét, ami egybevágott a „Gyorsuló idő” és a „Mozgó Világ”[7] korabeli érzékelésével-érzésével-képzetével. Ebből több minden következik: az alig-alig felfogható (képekre bomló) élet/emlékezet és a festészet összefonódásának jelentősége, az Élet és az élő művészetek egyidejű, egymást erősítő jelenléte (stb.) Gyémánt életművében. Ezek együtt – a dolgok minuciózus szétválasztása helyett – a mindannyiunkat érintő legfontosabb kérdésről szólnak: a milliárdnyi különbözőségeket tartalmazó Élet fenntartásáról, ilyenként való megismeréséről, megértéséről és éléséről. Bereczky Lóránd művészettörténész úgy jellemezte Gyémánt Lászlót, mint akinek mindennel viszonya van s létezése/munkássága épp ezért mondható emberi létnek.

Gyémántot Camus olvasása és az egzisztencia-filozófia is efelé terelte már ifjúkorában. (A dolgok együttléte azonban kétségbeesésre is sarkallhat – amint a Századunk kórképe című fotómontázsa[8] is mutatja, az atombombától a modern ipar termékein át az egykori haláltánc- vagy utolsó ítélet-képeket felelevenítő, segítségért könyörgő kezek sokaságával. A modern ipar mára – ráadásul – az emberek világát AI-vel kreált „emberekkel” váltja fel, amelyek(!) óriási sikereket aratnak az élet jelentőségéről megfeledkezett, a civilizáció által – a kultúra vagy művészetek és a természet átható jelentősége nélkül – öntudatlanná tett emberek körében. Ezért egy, a maga korát mélyen átélő, a világot megismerni és megérteni akaró, művészetével a világhoz szóló festő – mint amilyen a 90 éves Gyémánt László – „szava” nélkülözhetetlen.)

Gyémánt számtalan portréja, köztük a mesteréről, Hincz Gyuláról (Hincz mester, 1999), a színészekről és jazz-zenészekről (itt: Tony Lakatos, 2005), blues-énekesekről készültek a művészetek együttműködésének példái, erre sarkallnak, ezt a saját ifjúkorában újra megjelent tendenciát folyamatos gyakorlattá emelve.[9] (Csupán megemlítem, hogy talán a legemlékezetesebb portréi azok, amelyeket S. Beckett Godot-ra várva című, egzisztencialistának bízvást nevezhető drámájának személyes díszletezése közben [1993–94] és utóbb készített a szereplőkről: Darvas Ivánról, Garas Dezsőről és a többiekről.) E megnyitó sem lenne teljes a „társművészek”, Lukács Eszter blues-énekes és hangszeres kísérője, Gyárfás István produkciója nélkül.

3. De a különbözőségek együttléte, a világ ilyenként való elfogadása – mondhatjuk – kezdettől (például a Cosmopolistól) sajátja a festészetének. Ezt az elvet értéknek nyilváníthatjuk, mégpedig a különböző technikákat alkalmazó képeinek (lenyomatok, applikációk stb. a festéssel együtt) minőségi volta által. A minőség csakúgy életbevágó (az egzisztencia feltétele) Gyémánt számára, ahogy például a csernobili atomerőmű katasztrófájával kapcsolatban kijelentette: oka a munka (és a munkát finanszírozó rendszer) minőségének elégtelen volta. Ennek az álláspontnak általánosítása nemcsak egyetemes erkölcsi kérdés, de a kultúra fennmaradásának feltétele is.

Képalkotó technikájának folyamatos fejlesztése is a minőség jegyében történt: pályakezdése óta a fényképezőgépek elkötelezett híve, s a fotó sajátos megmunkálása során született sajátos technikája: a gyémántográfia is. „A chicagói magasvasútról készült fekete-fehér fotósorozatának technikailag megmahinált képeiről írta Szalay Zoltán fotóművész, hogy ezeket a képeket nem nevezhetjük grafikáknak, sőt fotográfiáknak sem, legfeljebb gyémántográfiáknak. Ettől kezdve az ilyen jellegű képeimet – Szalaytól átvéve – gyémántográfiáknak neveztem én is” – mondja a festő. Keletkezése a Chicago Blues című sorozatához (1990-es évek): a chicagói magasvasúthoz, az iparosítás és a gyors tömegközlekedés korának, a modern kornak működő – acél – „emlékművéhez” köthető, mely a modern városépítészet és művészet páratlan együttesében, a felhőkarcolók és óriási köztéri szobrok között, emelt szinten fut, s a századforduló talán legkülönösebb alkotása. (Oravecz Imre A chicagói magasvasút montrose-i állomásának rövid leírása című kötetének is ihletője, 2015.) A pillérek és monumentális V tartóelemek által tartott pálya földszintje számos amerikai (üldözéses) film helyszíne, miközben a szorosan mellette álló épületek helyiségeiben szól a blues és a jazz. Ezeknek az ott megtapasztalhatóan összeforrt elemeknek egysége inspirálta a róluk készült fotók manipulálását (előhívás közben), a gyorsaság és a stabilitás (ti. a zene) összefonódottságának jegyében.

Mondani sem kell, hogy Amerika (az USA) más szempontokból is a különbözőségek kohézióira hívta fel Gyémánt figyelmét (például Las Vegas építészetét tekintve). Ehhez kapcsolhatjuk a természet gigantikus alkotásai (például vulkáni hegyek) és a művészet összefonódásának példáit is. A dél-dakotai Rushmore vulkáni kőkolosszusai között kifaragott hatalmas fejek – Amerika legjelentősebb elnökei: az alapító Washington és Jefferson, majd Lincoln és Roosevelt – az ellentétek országának is nevezhető Egyesült Államok közösségét ünneplik. (Készült a két világháború között.) Lenyűgöző nemzeti emlékhelyként tűnik fel a színes fotóról készült Gyémánt-festményen, melyen – mint oly sok anzixon – az előtérben a festő és korán elvesztett felesége, Krisztina áll. Ez az Anzix (2009) tanúságtétel is egy közös haza (egykori?) megbecsülése, a közös érzés nagyszerűsége mellett.

[1] A róla megjelent, élő emlékeit is rögzítő, dokumentumértékű kötetek: Szabó György – Gyémánt László: Dialóg és monológ (Bp., DFC Kiadó és Nyomda, 1995); Bóta Gábor: Gyémántográfia (Bp., Duna Könyvkiadó Kft., 2006.)
[2] Kortársnak épp az 1960-as évektől megújuló művészetet nevezzük.
[3] Egy egykori ötlet szerint Gyémánt képaláírásaiból akár kiállítás (vagy kiállítást kísérő anyag) is összeállítható lenne. Egy életmű-feldolgozásnak mindenképpen szükséges része.
[4] Gyémánt oktatótevékenységére, mely a zebegényi művésztelepen kezdődött, majd Óbudán folytatódott, és később, magántanítványokkal egészült ki, természetesen kiállításokkal dokumentáltan, itt nem térek ki.
[5] Az alkotók egymásra figyelésének fontosságára hívja fel a figyelmet a jelentős műgyűjtővé is vált Fehér László gyűjteményében található, kalandos sorsú két korai Gyémánt-festmény: az Életbenmaradottak karneválja, 1963 és Az idő melléktermékei, 1963–65.
[6] A galériák akkor a Képcsarnok Vállalat, azaz az állam tulajdonában voltak és működtek.
[7] Előbbi a Magvető Könyvkiadó aktuális tudományos ismereteket bemutató könyvsorozatának, utóbbi a kor művészeti életét bemutató folyóiratának címe az 1970-es években.
[8] Pontosabban: a fotómontázsról festett fekete-fehér képe, 1963.
[9] Amerigo Tot portréja először római megismerkedésük nyomán bukkant fel a Cosmopolis c. képen, de azóta többször is megelevenítette a római magyar szobrászt.